Tíz kicsi néger

Szerintem nem nagyon van olyan ember, aki valamilyen formában ne ismerné Agatha Christie először 1939-ben kiadott, gyorsan klasszikussá váló történetének gyermekmondókáját, ami egy hihetetlenül zseniális írói húzásnak köszönhetően minden szinten a történet vezérmotívumává válik.

„Tíz kicsi néger éhes lett egyszer; s vacsorázni ment,
Egyik rosszul nyelt, megfulladt, s megmaradt kilenc.

Kilenc kicsi néger későn feküdt le, s rosszat álmodott,
Egy el is aludt másnap, s nem maradt, csak nyolc.

Nyolc kicsi néger sétára ment egy szép kis szigeten,
Egy ott is maradt örökre, s így lettek heten.

Hét kicsi néger tűzifát aprít, gyújtóst hasogat,
Egyik magát vágta ketté, s már csak hat maradt.

Hat kicsi néger játszadozik a kaptárok között,
Egyet megcsíp egy kis méh, és nem marad, csak öt.

Öt kicsi néger tanulgatja a törvény betűjét,
Egyik bíró lesz a végén, s marad, csak négy.

Négy kicsi néger tengerre száll, és egy piros lazac
Egyet lépre csal, bekapja, s csak három marad.

Három kicsi néger állatkertben jár, egy nagy medve jő,
Egyet keblére ölel, és így marad kettő.

Két kicsi néger kiül a napra s sütkérezni kezd,
Egyik pecsenyévé sül és nem marad, csak egy.

Egy kicsi néger magára hagyva, árván ténfereg,
Felköti magát, és vége is, mert többen nincsenek.”

Először is mindenki óhatatlanul elolvassa az ostoba kis rigmust (ami a kérlelhetetlen és elkerülhetetlen pusztulást sejteti, és mint ilyen, elég paradox) a Néger-szigetre érkezése után, ugyanis a vendégek szállásául szolgáló kandalló fölött található. Másodszor, a vendégek, akikben azon kívül, hogy mindannyiuk múltjában van valami, amit legszívesebben kitörölnének onnan, a mondókában szereplő módokon kezdenek távozni az élők sorából.
Vajon bűneik súlyossága adja haláluk sorrendjét, így aki a legsúlyosabb terhet hurcolja, az szenved a legtöbbet, vagy a titokzatos házigazda (Mr. V. A. Lacky) szeszélyétől függ, ki hány napot tölthet az egyébként csodálatos szigeten?

Megítélésem szerint a regény hangvétele alapvetően eltér attól, amit Christie-től megszokhattunk. Ebben az esetben sokkal több a belső monológ, ami a mondatok hosszúságában és a szóhasználatban is eltér az események olykor kissé szikár leírásától, ráadásul hiányzik a detektív figurája is.
Hihetetlen, hogy egy hatvannégy éves történet, amiben nem a halálnemek véres leírásán, nem az öncélú erőszakon, hanem a szereplőkön és magán a történeten van a hangsúly, a mai világban is megállja a helyét. Lehet, hogy egyesek számára kissé porosnak vagy pókhálósnak érződik a sztori, hiszen nyoma sincs benne a modern technikai vívmányoknak, mégis azt mondom, ebben a történetben még van stílus.

Legnagyobb sajnálatomra a bűnügyi regényírás koronázatlan királynőjeként számon tartott Agatha Christie zseniális regénye sem kerülhette el a megfilmesítéssel járó átalakítást, amelynek során a négerekből indiánok lettek, a döbbenetes erejű végkifejlet pedig heppiendbe fulladt, így aki olvasta a regényt, legszívesebben főbe lőtte volna a forgatókönyv íróját és a rendezőt. Hiába, vannak büntetlenül elkövethető gonosztettek.