Nyolcadik fejezet

-részlet-

"...Conway Jefferson az ablakhoz gurított tolószékben ült a nagy, tengerre nyíló hálószobában. Elég volt belépni a szobába ahhoz, hogy az ember érezze ennek a férfinak az erejét és a vonzását. Mintha a sérülés, amely nyomorékká tette, megcsonkított testének teljes életerejét egy szűkebb, nagyobb hatású gyújtópontba sűrítette volna. Szép feje

volt, vöröses haja enyhén őszült. Az arc árkolt és erőteljes, erősen lesülve, és a szeme meglepően kék. Gyengeségnek vagy betegségnek nyoma sem látszott rajta. A mély árkok az arcán a szenvedés nyomai voltak, nem a gyengeségé.

Olyan ember volt, aki nem lázadozik a sorsa ellen, hanem elfogadja, és győzedelmeskedik rajta. – Örülök, hogy

32 eljöttek – fogadta, és gyors pillantással felmérte őket. – Ön a radfordshire-i főkapitány? – mondta Melchettnek.

Helyes. És ön Harper fafelügyelő? Foglaljanak helyet, ott a cigaretta az asztalon, önök mellett.

Megköszönték, és leültek. Melchett szólalt meg: – Úgy értesültem, Jefferson úr, hogy ön kedvelte az elhunyt

lányt.

Gyors, torz mosoly villant át az árkolt arcon. – Igen, ezt mindenki elmondta önöknek! Helyes, nem titok. Mennyit

mondott el a családom? – Gyors pillantást vetett mindkettőjükre, amikor ezt a kérdést feltette.

Melchett válaszolt: – Jefferson asszony igen keveset mondott nekünk azonkívül, hogy Ruby fecsegése

szórakoztatta önt, és hogy ön védőszárnyai alá vette a lányt. Gaskell úrral alig néhány szót váltottunk.

Conway Jefferson mosolygott. – Addie diszkrét teremtés, a kedves. Mark bizonyára sokkal szókimondóbb lett

volna. Azt hiszem, Melchett, a leghelyesebb, ha néhány tényt teljes részletességgel elmondok önöknek. Szükséges

ahhoz, hogy a viselkedésemet teljes mértékben megértse. És bevezetőül szükséges, hogy visszanyúljak életem nagy

tragédiájáig. Nyolc évvel ezelőtt elveszítettem egy légi szerencsétlenségben a feleségemet, a fiamat és a lányomat.

Azóta olyan vagyok, mint aki elveszítette testének felét ... és most nem a fizikai nyomorúságomról beszélek. Én a családomnak élő ember voltam. A menyem és a vőm nagyon jók hozzám. Minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy a saját gyerekeimet pótolják. De én rájöttem arra, kiváltképpen az utóbbi időben, hogy végeredményben nekik is a saját életüket kell élniük. Így hát, és ezt meg kell érteniük, tulajdonképpen magányos ember vagyok. Szeretem a fiatalokat..."

 

CopyRicht (c)