Basil Blake háza belül teljesen modern volt és összkomfortos, a külseje viszont fertelmesen csúf látvány: félig fagerendákból épült, ál-Tudor stílusban; a postahivatal és William Booker építési vállalkozó Chatsworth néven ismerte; Basil és barátai mint “a régiség"-et emlegették; St. Mary Mead községben pedig általában, mint “Booker úr új házá"-t. Alig volt több mint negyedmérföldnyire a falutól, egy újonnan parcellázott területen, amelyet a vállalkozó
szellemű Booker úr megvásárolt, pontosan a Kék Vaddisznó mögött. Homlokzata egy kivételesen szép fasorra nyílott.
Gossington Hall körülbelül egy mérfölddel távolabb volt, ugyanannak az útnak a mentén.
St. Mary Meadben élénk érdeklődéssel fogadták a hírt, hogy “Booker úr új házá"-t egy filmsztár vásárolta meg.
Éber izgalommal lesték a legendás teremtmény első megjelenését a faluban, és ami a külsőségeket illeti, Basil Blake
minden igényt kielégített. Lassanként azonban kiszivárogtak a való tények. Basil Blake nem volt sztár, még csak filmszínész sem. Nagyon jelentéktelen fiatalember volt, egy a körülbelül tizenöt között azoknak a listáján, akik
felelősek voltak a díszletek elkészítéséért a Lenville Stúdiókban, a British New Era Films főhadiszállásán. A falu hajadon leányzói elveszítették érdeklődésüket, és a rossznyelvű aggszüzek uralkodó csoportja elítélte Basil Blake
életmódját. Csak a Kék Vaddisznó tulajdonosa lelkesedett továbbra is Basilért és barátaiért. A Kék Vaddisznó bevétele határozottan emelkedett a fiatalember odaköltözése óta.
A rendőrségi autó megállt a Booker úr képzeletében született, torz, vidéki kapu előtt, és Melchett ezredes,
undorodó pillantást vetve Chatsworth fadíszítésére, felballagott a bejárati ajtóhoz, és erélyesen bedörömbölt a kopogtatóval. Sokkal hamarabb kinyílt, mint várta. Egy fiatalember sima, kissé hosszú, fekete hajjal, narancsszínű kordbársony nadrágból és élénk kék ingből álló öltözékben kivakkantott: – Na, mit akar?
– Ön Basil Blake úr?
– Persze hogy én vagyok.
– Ha megengedi, szeretnék önnel néhány szót váltani, Mr. Blake.
– Ki maga?
– Melchett ezredes vagyok, a grófság rendőrfőkapitánya.
Blake úr pimaszul vetette oda: – Ne mondja! Milyen mulatságos.
Amikor a fiatalembert követve bement a házba, Melchett ezredes pontosan megértette Bantry ezredes ellenszenvét. Az ő cipőjének orra is viszketett. Fegyelmezte azonban magát, és megpróbált barátságosan beszélni: – Ön korán kelő, Blake úr, nemde?
– Afenét! Még 1e sem feküdtem.
– Igazán?
– De nem hiszem, hogy maga azért jött, hogy lefekvésem ideje iránt érdeklődjék. Ha mégis, akkor pazarolja a
grófság idejét és pénzét. Miről akar velem beszélni?
Melchett ezredes a torkát reszelte. – Úgy hallottam, Blake úr, hogy a múlt hét végén látogatója volt ... egy ... egy szőke, fiatal hölgy.
Basil Blake rábámult, hátravetette a fejét, és hangosan röhögött. – A vén falusi macskák szóltak magának? Az erkölcseim miatt? A fene egye meg, az erkölcseim nem tartoznak a rendőrségre. Ezt maga is tudja.
– Valóban – válaszolta Melchett szárazon —, az erkölcsi élete nem tartozik rám. Azért jöttem el önhöz, mert egy ... hm ... enyhén egzotikus külsejű, szőke, fiatal nőt találtak, meggyilkolva.
– Mi a csoda! – Blake rámeredt. – Hol?
– Gossington Hallban, a könyvtárszobában.
– Gossingtonban? Az öreg Bantrynél? Nahát, szép kis dolog ... az öreg Bantry! Hogy mik derülnek ki a vénemberekről!
Melchett ezredes arcát elöntötte a vér. Élesen vágta el a vele szemben ülő fiatalember kiújuló, hangos derülését. – Kérem, uram, fékezze a nyelvét. Azért jöttem, hogy megkérdezzem, tud-e valami fényt vetni erre az ügyre.
– Azért jött ide, hogy megkérdezze, hiányzik-e nálam egy szőke? Ezért? Miért? ... Hé, hé! Hát ez mi?
Hirtelen, hangos fékezéssel, kocsi állt meg a bejárat előtt. Libegő, fekete-fehér pizsamába öltözött, fiatal nő ugrott
ki belőle. Bíborszínű szája, feketére festett szempillája és platinaszőke haja volt. Felszaladt az ajtóhoz, felrántotta, és
dühösen ordítani kezdett: – Miért lógtál meg tőlem?
Basil Blake felállt. – Szóval, megjöttél. Miért ne hagytalak volna ott? Mondtam neked, hogy induljunk, de
maradtál.
– Miért mentem volna, azért, mert te akartad? Jól éreztem magamat.
– Persze, avval a mocskos Rosenberggel. Tudod, hogy milyen!
– Féltékeny voltál, és kész.
– Ne hízelegj magadnak. Utálom látni, ha egy lány, akit kedvelek, nem bírja az italt, és engedi, hogy egy undorító közép-európai fogdossa.
– Hazudsz! Te is éppen eleget ittál, aztán hetyegtél avval a fekete hajú spanyol lánnyal.
– Ha elviszlek egy estélyre, elvárom, hogy rendesen viselkedjél.
– Nem hagyok magamnak parancsolgatni, és kész! Azt mondtad, részt veszünk a bulin, és utána lejövünk ide. Nem
lógok meg egy estélyről, csak akkor, ha kedvem van rá.
– Jó. Ezért hagytalak ott. Elegem volt belőle, le akartam jönni ide, és le is jöttem. Nem fogok ott lődörögni, és egy dilis nőre várni.
– Igazán aranyos és udvarias vagy.
– Ügy látszik, egész szépen utánam jöttél.
– Be akartam olvasni neked.
– Ha azt hiszed, hogy parancsolgathatsz nekem, édes lányom, akkor tévedsz.
– És ha te azt hiszed, hogy nekem parancsolgathatsz, akkor csak hidd!
Egymásra meredtek. Ez volt az a pillanat, amelyet Melchett ezredes felhasznált arra, hagy hangosan köszörülje a torkát. Basil Blake hirtelen feléje fordult.
– Nicsak, teljesen elfelejtettem, hogy maga itt van. Ideje, hogy lelépjen, nem? Hadd mutassam be magukat egymásnak: Dinah Lee ... Buzgó ezredes, a grófsági rendőrségről ... És most, ezredes, miután látta, hogy az én
szőkém él, és jól van, talán folytathatja üdvös tevékenységét az öreg Bantry kis ügyecskéje tárgyában. Jó reggelt!
– Ajánlom önnek, fiatalember, próbálja a nyelvét megzabolázni, mert még bajba kerülhet – mondta Melchett ezredes, és vörös arccal, dühösen távozott.
AJÁNLOM AZ OLDALT
